Emlékezés Reményik Sándor költőre

Reményik Sándor, mondhatni ízig-vérig erdélyi költő, hiszen Erdély kincses városában született, éppen 135 évvel ezelőtt és fél évszázadot megélve ott is temették el, a Házsongárdi-temetőben.

Reményik a szétdarabolt ország feletti keservét hírül adó versekkel tűnt fel igazán, mint a szülőhazája szerencsétlen sorsa felett búslakodó dalnok. Ki ne ismerné ebből a korai költői korszakából a Templom és iskola c. költeményét 1925-ből, melynek öt szakaszát nagy hévvel szavalják templomi ünnepeken, vagy az oktatás és tanügy szervezésében iskolákban, gimnáziumokban szerte környékünkön, s zengi be Erdély és tágabb hazánk tájait az azóta is kötelező érvényű felszólítása:

Ő azonban annál mégis valamivel mélyebb, gyötrődőbb, igazabb költő volt, mintsem könnyed dalolászásnak nevezhetnék költeményeit és verselését. Mutatja ezt Romon virág (1935) és Magasfeszültség (1940) című kötete éppúgy, mint a halála után kiadott Egészen-korszerűtlen versek (1942), amiben keserűen bírálja az Erdély egy részét átmenetileg visszanyert magyar királyi kormány politikáját. De keserűsége mégsem a bánat dallamait, hanem az együttérzés húrjait pendíti meg, így osztozva kortársa, Ady Endre poétika-szemléletével: Mért hallgatott el Végvári? c. versében, még 1933-ban Adynak hangját üti meg, őszinte belső hitellel:

És nagyböjti időszak lévén, őszinte lelkiismeretvizsgálatra indító Ha számbavetted… c. versének első szakaszával (mely megegyezik az utolsóval) kívánok kellemes időtöltést ezen előadáshoz mindannyiunknak:

                                                                                                                                              Szöveg: Lázár Hunor

                                                                                                                                                Fotók: Fekete Csaba